Soltis Lajos Színház  Facebook YouTube Instagram English

10. SLOSzT V./2

Ha tudathasadásosnak tűnik az író, a rendező, meg a színész is, akkor kicsoda a néző?


Soha nem gondolkoztam még el azon, hogy én, mint néző, ki vagyok egy darabban? Csak egy kíváncsi szempár, aki ücsörög a sötétben, és azt várja, hogy jót kacagjon, vagy meghatódva elbőgje magát? Egy természeti csoda, testbe zárt lélekkel, szellemmel, ésszel, aki képes megérteni azt, amit mások mondanak, mutatnak, játszanak, énekelnek, táncolnak (vonatkozik ez az állítás az irodalomra, festészetre, építészetre és a többi művészetre is), és abból következményeket von le, majd azok foganatai által, bizonyos érzelmi állapotot ér el, ami örömmel vagy bánattal, megelégedéssel vagy bosszússággal, kéjjel vagy undorral tölti el? Én, mint „szenvedő” alanya – vagy felhasználója – a művészeteknek, ki vagyok pillanatnyilag, az aktuálisan szabad akaratomból választott műfaji válfajban, amit éppen kedvem van nézni/szemlélni saját szórakoztatásom, vagy szellemi-lelki gyarapításom okánál fogva?
Arra a következtetésre jutottam, hogy a néző (milyen gyönyörű a magyar nyelv! ide minden művészeti ág beletartozik, amit meg lehet tekinteni – tánc, festészet, építészet, szobrászat, színház, film…), a hallgató vagy az olvasó, általában külső, tétlen szemlélője a dolgoknak, és legtöbbször (ha szerencséje van) nincs más dolga, minthogy gyönyörködjön bennük. (Persze a zene és a tánc magával tudja ragadni a „tétlenségre ítélt” szemlélődőt és/vagy hallgatót, oly módon, hogy maga is táncolni kezd, vagy ritmust tart az ütős szekcióval, de ki látott még olyat, hogy egy színházi előadás közben, valaki a nézőtérről – akit megérintett a múzsa egy gyönyörű darab láttán –, felkapaszkodik a színpadra, elzavarja mind a három gráciát, és Hamletet kezd szavalni, mer ő most bizony részese akar lenni ennek a dolognak. Biztos van rá példa, de tételezzük fel, hogy kulturált emberek is járnak színházba.) Vannak olyan fogások, hogy az írók, rendezők, látványtervezők különböző technikai megoldásokkal bevonják a nézőt/olvasót műveikbe; gondoljunk itt a 3D/IMAX mozikra, a nyitott irodalmi művekre, amikor a színházban a nézőtéren is játszanak a színészek, amikor a festő nagy körképeket fest, az építész faramuci labirintusokat épít, és a többi… És ilyenkor a művészet befogadója, a néző vagyis olvasó, mindig pontosan tudja, hogy most része a már létrejött műnek, filmnek, és képzelheti, hogy a könyv utolsó oldalától miképpen folytatódik a főhős élete, mert az író ezt a fantáziájára bízza, vagy a körülötte, és általa is alakuló darabnak, miközben a színészek (esetleg) tettlegesen is bevonják a színműbe. Ezt mindig pontosan tudja a néző, mert meghatározható, empirikus tapasztalata van a látvány, vagy a saját kikényszerített cselekedetei révén, hogy ő szerves, cselekvő része a körülötte történteknek. És valljuk be, bármennyire is báránylelkűek, szégyenlősek, szemérmesek, tartózkodóak vagyunk, egy kis örömöt azért mindig érzünk, ha a kék szemű művésznő épp a mi lábaink előtt roskad össze, és kérlel bennünket, szóljunk a királynak, ne ölje meg szeretett férjét – hiszen így a tétlen megfigyelés, vagy a puszta élvezet egy magasabb szintre emelhető. És még csak szöveget sem kellett tanulnunk, vagy próbákra járnunk.
Ilyen és hasonló dolgokon gondolkozva, arra következtetésre jutottam, hogy a Formanek-féle Hádész – Látomások az alvilágból darabban, annak ellenére, hogy monodráma volt, én, a néző, mint egyén, olyannyira szerves része voltam, hogy még szerep is jutott nekem. Sőt, válogathattam is, ki akarok lenni. Az első negyedóra után a látvány és a tempó azt éreztette velem, hogy fekszem a koporsóban és III. Richárd, a szája szélében összegyűlt fehér nyálhabot törölgetve, körbeudvarol, mintha élnék. Ettől kicsit megijedtem, mert mindig is féltem attól a púpostól, de Formanek halad tovább, és a III. Richárdra „hajazó” figura átvedlik másvalakivé. Na de ez egy nagyon kicsi szerep volt; koporsóban feküdni – hát nem is láttak. Na, de sebaj. Ahogy haladtunk előre, lett másik szerep.
(Mielőtt erre kitérnék, nézzük, ki is az a bizonyos Hádész. A görög mitológiában ő az alvilág istene és a holtak ura. Testvéreivel Zeusszal meg Poszeidónnal letaszították apjukat, Kronoszt a trónról és felosztották maguk között a világot. Zeusz kapta az eget, Poszeidón a tengert, Hádész meg az alvilágot, ahol számos segítőjével kormányoz, és felügyeli a holtlelkeket. Felesége Perszephoné – a termékenység és a termés istennője, akit elrabolt a felszínről, és magával hurcolt az alvilágba. De amikor Deméter, Perszephoné anyja – nem mellesleg Hádész nővére, és többek között a földművelés istennője – elindult lánya keresésére, elhanyagolja kötelességeit, a föld haldokolni kezd, ezért Zeusz megparancsolja Hádésznek, engedje vissza Perszephónét. Az alvilág ura mérgében cselhez folyamodik, és ráveszi feleségét, egyen néhány magocska gránátalmát, mielőtt elindulna, és mivel az nem tudta, hogy aki alvilági ételből eszik, örökre a holtak birodalmához lesz kötve, eszik is belőle. Később Zeusz megengedi neki – változtatva a szabályokon –, hogy az év egyharmadát köteles csak az alvilágban tölteni. [A rossz nyelvek szerint, ennek köszönhetjük a négy évszakot.])
Ez a másik szerep volt Perszephóné. Ő vissza tudott térni Hádészból. És miután kiléptem a színházteremből, homlokon csapott: kijöttem a sötétből a világosra, a pislákoló, meleg fényeket felváltotta a tejfehér neon, a „bűzlő, kénes” füstöt, pedig a cigaretta füstje, amire rágyújtottam. Az volt az a pillanat amikor rájöttem, hogy én, a néző voltam itt az az oly sokszor emlegetett feleség, akivel ura bevetette a gránátalma-tablettákat. Aki újra visszatér ide, ahol az álmok megelevenednek, a hősök életre kelnek, a sorsok bevégeztetnek – a színházba. 
De úgy könnyű, ha Deméter és Zeusz lánya vagy – vagyis a szakma. De vannak halandók is, akik visszatérnek: Héralkészek, Orpheuszok, meg Thészeuszok is, és mindegyik a saját értékrendjéhez és tudásához mérten bírálja azt amit lát, és mégis tetszik nekik. És visszajönnek. 
Velem együtt számtalan Thészeusz ült a nézőtéren, kik a gyönyörű Perszephóné megszabadítására ereszkedtek az alvilágba, de csak Héralkész segítségével tudtak onnan visszajönni; és számtalan Orpheusz szorongatta a sötétben lantját, Eüridikéről álmodva, magában nótázgatva a darab végén, amikor már az előtérben szürcsölgette italát, és nem is tudta, hogy három mitológiai hős, meg egy istennő szerepe is rá volt osztva, amit olyan tökéletesen játszott el, ahogy azt csak a nagy színészek tudják. És senkinek nem volt lámpaláza, mert mesteri módon voltunk félrevezetve, és azt hittük, hogy a monodrámát, azt egy ember játssza, mi meg nézzük, élvezzük.
Hát most nem. Aktív résztvevői voltunk, és a sötét Hádészból kijöhettünk a fényre, mint istennők, akiknek megkegyelmeztek, hogy újra virágot szedhessenek a réten, és mint újjászületett héroszok, akik további daliás tetteket vihetünk végbe a mindennapjainkban.
Ne essünk orpheuszi hibába, és ne forduljunk meg, mert ha igen, a darab egyik fontos üzenete – Eüridikéhez hasonlóan – visszasüllyedhet a lelkeket marcangoló sötétbe: Láttad a kínt, tudod, mi várhat rád. Még egy esélyt kapsz.
Ne térjünk vissza régi hibáinkhoz, de térjünk vissza a színházba!

- emil -



Vissza a blog főoldalhoz

Elérhetőségek

Soltis Lajos Színház
Celldömölk, Dr. Géfin tér 1.
Kamaraszínház:
Celldömölk, Koptik Odó u. 2.
Telefon: 06-20-335-17-65
E-mail: soltisszinhaz@cellkabel.hu