XI. SLOSzT II. - Soltis Lajos Színház

XI. SLOSzT II.

Igazságszérum

Színház.

Csak hogy helybe érjünk. Nyissunk most ezzel, beszéljünk erről! Hiszen máskor a színház beszél rólunk. Ha tetszik, ha nem.

És nem csak szóbahoz minket, hanem megállíthatatlanul elkezdi kifecsegni a legféltettebb titkainkat és legtitkosabb félelmeinket. Megpróbálhatjuk elhallgattatni, de akkor egyből oda kerülünk, hogy esztelen módon saját valónkat megtagadva egymással szemben állunk, és már nekünk sincs miről beszélnünk. Márpedig az ég óvjon minket attól, hogy elnémuljunk, hiszen a színház végeredményben épp csak annyira szól az életről, hogyha egyszer csak kilehelné magából az utolsó szavakat, a mi hangunk is vele halna el. Vagy legalábbis a szellemünk biztosan.

Ez ilyen deep lett hamar.

De így forr össze a színház meg az élet. És akkor ugye jön a régi problémakör, hogy hol is a határ?

Átfordulhat-e a szereppel való azonosulás magunkba fordulássá? Elmehetünk-e önzőségben addig, míg kisebb-nagyobb hasonlóságokra alapozva annyira a magunkénak nem tekintjük a megformált karakter problémáit, sőt létét, hogy így megfosztva a közönséget a katarzistól a magunk süllyedő élete számára próbáljuk meg elrabolni a felemelkedést?

E kérdéseket végig járja a K2 Színház Ki vele, Nérója. És azt válaszolja rá: nem elég, ha a színház mirólunk szól. Azzal a gondolattal kell színpadra lépjünk, hogy az akarok lenni, ami akkor vagyok, amikor azt képzelem magamról, hogy az vagyok, ami nem vagyok. És akkor már nem maradnak titkok. De hát akkor itt is a gond: akkor érdekes a karakter, ha titka van. Viszont nem is róla szól, vigyázzunk, hanem hogy a másik oldalon, mint néző úgy álljak fel, hogy nekem ne maradjon titkom magam előtt.

Vagyis, hogy így szól rólunk. Ebből úgy tűnhet, a színész egy igencsak alárendelt tényező ebben a dologban, és bár nincs így, mégis lehet tetőzni.

Mégis van tovább.

Amikor attól még, hogy világokat rengető mondanivalót kell átadjanak, mégis magukat feladva inkább másba öntenek életet. Így működik a Janka ágya című koprodukciós bábelőadásunk. A színészek kezében életre kelnek az ágyneműk, hogy megmentsék a magában elveszni készülő, de elmerülni képtelen Jankát.

A koprodukció másik oldalán pedig a Trainingspot Társulat áll, innen a rendező: Bora Levente, akinek hasonló elemekkel operáló előadása épp a tavalyi SLOSzTon arat sikert, és ebből felbuzdulva jön létre a közös előadás.

És hogy miként vásnak el a dolgok a maguk szépségében és válnak örökérvényűvé az emlékek birodalmában az már csak messzemenő tanulsága a darabnak. Mint ahogy vásott és alig ismert Gérecz Attila életműve, ám éppoly örökérvényű, megmásíthatatlan és meghazudtolhatatlan. És hogy ezzel miként azonosul Orosz Ákos, A szökés fő- és összes mellékszereplője az megszámlálhatatlan rétegen keresztül példaértékű és utánozhatatlan. Hirtelen megtörténik az, hogy az azonosulás átmegy átváltozássá. Mivel nemigazán ismerjük Gérecz Attilát. Nem tudunk arcot társítani mellé, mint egyéb irodalomórai alakunkhoz. Akár Ákos is lehetne ő.

Nem is csoda, mikor a szakmai beszélgetésen feleleveníti az előadását a váci börtönben, ahol a talán még Petőfi arcát is beazonosítani képtelen elítéltek ülnek a nézőtéren tömegével, és pár jelenet után valóban hiszik: Ákos megtörtént életétútját követik végig.

És mi már csak csodálkozunk. Pedig csak a fesztivál felénél vagyunk. Csodálkozunk magunkban, és hitetlenkedve kérdezzük: akkor szabad ilyet? Szabad ennyire? Úgy néz ki, még mindig nem tudjuk, mi a színház. És tőlük kell megtanuljuk, akik maguk sem tudják, hogy tanítják. Művelik, és kell vigyük tovább.

ÁK

Vissza a blog főoldalhoz

Igazságszérum

Elérhetőségek