Soltis Lajos Színház  Facebook YouTube Instagram English

DANSE MACABRE

(egy darab-temetésére)

Csula Emil írása


A májusi este, azon a napon meglepte a kisvárost. A tavasz még alig csak bejelentkezett, de úgy tűnt, hogy őszbe hajlik át, és búcsúzik, mint cirkuszi bohócok, színes kellékeikkel meg pöttyös kendőikkel, a szomorú szemű falusi gyerekektől, a fekete-fehér csíkos dresszes bajszos erőemberek az üvegesszemű, bájos kisasszonyoktól, a félelmet nem ismerő állatidomárok a forróvérű menyecskéktől, a bálványkígyót nyaka köré tekerő – porcelánbabának látszó – szőke gyönyörűség a sorbakának készülő sihederektől, a kövér szakállas asszony az irigykedő öregemberektől, és a halált megvető trapéz-művészek nyakas, semmitől, és senkitől sem félő, régmúlt idők betyárjaival rokonszenvező parázsszemű vidéki dámáktól. Az utcákon glédákban sorakoztak a házak, büszkén, hogy kibírták a telet, és várták a közelgő tavaszi délutánok, gyöngéd Napos cirógatásait, de május negyedikén csak esőt kaptak.

    A Kopik utca olyan benyomást keltett a napszentületben, mint az ezernyolcszázas évek végén tehette azt a szabadkai Gombkötő utca, ahol a szürke sártengerben a pocsolyák és a nedves agyagos föld vágyakozva várja, hogy a figyelmetlen közlekedő új cipőjével beleandalogjon a sötét utcában téblábolva a latyakba, majd szitokszavak kántálásával átkozódjék, miért is kellett ide bejönnie, amikor máshol is van söntés?

    Igen ám, de abban a söntésben nem a Fáni méri a bort…

    Mint ahogy jó pár száz éve az itteni mocsaras láp közepén, a Boldogságos Szűz Mária Szobra kiemelkedett a sás meg a nád közül, hogy mennyei kegyelmet nyújtson az éneklő zarándokoknak, úgy emelkedett ki ezen a szomorú, ólomfelhőkkel terhelt májusi estén a színház színes falaival a murva, sár és betontörmelék tengeréből, szinte dacolva a református templom tornyával, olyan büszkén, akár csak a szentpétervári Katalin-palota lenne. Ablakait lassan pislákoló fények világították ki, és törékeny hölgyek érkeztek kölni vízzel illatosított hajjal, mint tették azt Herczeg Ferenc szülővárosában a sváb asszonyok és menyecskék, akik a würzig messe után igyekeztek a templomba, hogy piros arcú lányaikat és csintalan unokahúgaikat szemmel tartsák, míg a pap elimádkozza a litániát, hátha valamelyik szemtelen kópé erényeik megkörnyékezésére tesz kísérletet néhány helytelen pillantással, a barna súlyos tölgyfapadok között. A pödört bajszú férfiak, mintha frakkban tennék tiszteletüket a méltatlanul mellőzött Fodor Jozefa előtt, aki Paernek, Napóleon karmesterének egy operájában, a Griseldá-ban játszi könnyedséggel feledtette el a kényes párizsi publikummal imádott olasz primadonnájukat, Barili művésznőt. Lakkcipőjük meg-megvillan amíg a kezdésre várakozva, feleségeik nercbundáit karukon tartva, a ruhatár felé igyekezve, kedd esti kártyapartnerek pillantásait keresik, és egy fejbiccentés mellett, összekacsintva, leadják a mamus bundáját az álmodozószemű, puha kezű, bájos mosolyú, Blaha Lujzára emlékeztető ruhatáros lánynak.

    A mi Fánink, aki miatt a sáron és gödrökön küzdötte át magát a nagyra tartott publikum, egy darab volt...

    Bent a színpadon, a felállított díszletek között a játszók már tudták, hogy átadják eddig megformált szerepeiket az enyészetnek, és ezek a karakterek ilyen formában már nem kelnek életre, csakugyan, mint ahogy Jókai is tudta halálos ágyán, hogy a Lőcsei fehér asszony-ból nem lesz színmű, a Svábhegy igézésének már nem tud eleget tenni abban az esztendőben, és a Koronás gyermekek is maguk kell kitalálják milyen véget szánt nekik; – hiszen Bécsben már nem haragszanak (sosem haragudtak!), hogy Károly Lajos főhercegné nagyapját igencsak feketén festette le benne – a Nagy Mesélő ezt is megtehette. Mint ahogy a nagy (szívű) színészek is megtehetik, hogy elbúcsúznak egy darabtól. És teszik ezt úgy, hogy az ember szinte látja maga előtt, ahogy a díszes boltozat alatt – ott a pultnál – Kabos második szilvóriumát kéri, mert felesége megtiltotta, hogy több pálinkát igyon. Tőle jobbra, a pódiumon, Karády és Jávor közösen gyűlölik a vadvirágos rétet, szalonzenekar csendes kíséretében. Gózon pezsgőt rendel – ő minden körülmények között operában van. Bilicsi az óraszekrényre néz, majd zsebórájára, és megállapítja: „Stimmöl.” Páger és Turay a szomszédos asztalhoz ülnek, az egyik korinthoszi oszlop árnyékába, és feketét rendelnek.

    Az ütött-kopott díszlet szórta titkait, és azok minden zugban meghúzódtak csak hogy onnan még nagyobb erővel záporozzanak Dr. Regőci László fejére. Kopogtattak rajta, mintha érdekelné őket mi lakozik a koponyája belsejében. Ő meg tűri. Néha fáradt kezével el-elhesseget egyet-kettőt a homlokáról, de azok makacsul visszatértek, mint az augusztusi szúnyogok. Megművelte ő már azt a földet, ami a homlokcsontja alatt van; nem feküdt az még sosem parlagon. Az egy tálentumból nem ötöt, ötvenet adott vissza a színészetnek. Most sem nyugodott: hajtotta a csírákat, táplálta a gyökereket, óvta a magokat a fagytól, szomjazta az esőt, és mindent úgy tett, mint ahogy azt egy jó termőföld megszokásból, vagy a beleoltott rendeződésből, valamint a célszerűség elvéből tenni szokott: gomolyogtak benne azok a gondolatok, melyeket még nem tudott végigvinni, kifejteni, eljátszani, és most csapkodó csápjaikkal a felszínre akartak törni, hogy végre teljes valójukban testet öltsenek a nézők előtt; megszülessenek, és a többi gondolattal, felsorakozzanak ebben az utolsó álvalóságban is, mint azok a glédázó házak, az akkor épp csendes Géfin tér környékén.

Azon a környéken, melyet Hű Beatrix a próbák alatt a színház keleti kis ablakán keresztül oly áhítattal nézett, mint ahogy egy naivának szokása, és Ianus-tól parancsolt kötelessége. Ő még végiggondolta szerepét szapora szívveréssel és pihegő mellkassal. Hajkoronája alól kis Athénék pattogtak elő, és színes ruháikban rohangáltak az ablakpárkányon, lejtve ősidők óta gyakorolt táncukat, melyekben – ha az élet, és nem a vágy koreografálja őket –, nyoma sem lett volna tengernek, tavasznak, madárcsicsergésnek, levendulaillatú Naplementének és pajkos kacagásnak, mert ezeket mind felváltotta volna a mögötte álló éjszínű nézőtér, és az istennők szürke jelmezben, kopogó csontlábakkal ődöngélnék el a haláltáncot azon a képzelettől még oly távol lévő kopár színpadon. A közönség moraja, ahogy az előtérben meglátják a felkonferálót szétzavarta az ablakpárkányon táncikáló Athénék sokaságát, és a – talán utoljára – naivánk, visszazuhant a valóságba, olyan lassan és puhán, mint ahogy a pitypang vitorlázó magja teszi azt néha-néha felkarolva a langyos késődélutáni nyári szelőtől. Némán nézte, ahogy társai szövegismétlő szavai, visszacsapódva a falaktól, bútoroktól, visszarendelik Dr. Hű Jenő-t az oly hőn áhított álmok édes mezejéről.



Az apa szerepét játszó most már nyugodtan fonhatta tovább gondolatait. Azokat is, melyeket már kifejtett, és azokat is melyeket még nem. Ki tudja, hogy azok mik lehetnek? Egyikük talán az, hogy miként adja lányát egy ügyvédhez? Hisz a szerelemnek parancsolni nem lehet. Az sem diktálhat neki, aki műveli, és az sem rendelkezhetik felette, aki megveti. Ha elengedi, a lányáé lesz az élet, és elmehet Nizzába az illatozó levendulák között táncot lejteni, bohó – de gyönyörben páratlan – álmaival. Na, és mi lesz a könyveit bújó húgával, Gráciá-val, akinek talán egyik legfőbb vágya az, hogy ő legyen Zboróy Blanka grófnő, és színésznő, és aki egyszer összetalálkozik azzal a bizonyos, és elkerülhetetlen Adorján Manassé-val, aki majd szereti, babusgatja Blanká-ját, mint azt a régi francia filmekben teszik az olyan csúnya, nagy orrú férfiak, akik a szerelemért képesek kétezer mérföldet is autózni, vagy egy egész librettót kívülről megtanulni, valamelyik negédes, szerelmes, tragikus operából, csakhogy imponáljanak szívükválasztottjának a meghitt csónakázások során, amikor a későesti Nap rubintvörösre festi a csillogóvizű Szajna habjait.

A zaj az előtérből, hirtelen hangosabb lesz – valaki kinyitotta az ajtót –, és beszűrődik az oly gondosan illatfelhőbe burkolódzó közönség tiszteletadásának parfümfelhője, mely hangos kiáltásként terült szét a szűrke, fáradt színházteremben: „Készültem, kedves Thália!”, és ez megzavarja Mr. Pokrocovenszki-t, a magyar nyelv hangsúlyai gyakorlásában, valamint annak szókincsei gyarapításában, de nem feledteti vele azt a tényt, hogy a sípcsontja lüktetve fáj a balesete óta; és rákényszeríti Mátét meg Emesét, hogy hagyják abba a pacalról folytatott vitájukat. Az előbbi sok mindent el szeretett volna még mondani, de már fáradt volt, tudta, agglegény marad a darab végéig, és azon merengett, milyen jó lenne hadnagynak lenni most Bécsben, ahol a viháncoló, pajkos kisasszonyok bokája mindig fehér, és a lábacskájuk puhán illeszkedik új cipőcskéjükbe, a hajuk meg mindig a legutóbbi londoni divat szerint van felcsavarva, szemtelen, kis rugózó csigákba; ezen merengve már biztos kibírja mosolyogva a darab végéig. Az utóbbi, kacér mosollyal nyugtázta, azon elképzelését, hogy elmondhatta, szépen, töviről hegyire mindazt, amit elgondolt az életről, és nem utolsósorban a pacalról, amelyről úgy tudott beszélni, mint Krúdy gondolkozott valamelyik pesti kockás terítős kisvendéglőben a húslevesről, és az abba belefőtt zsíros, velős csontról, poharazgatás közben.

A közönség hömpölyög, és a csipkés kesztyűcskék, meg a fodros szoknyácskák, mint a északi tengerek hullámainak habjai, ha nekiütköznek egy sziklaszirtnek, csapódnak szét a nézőtéren, és gavallérjaik kezétől vezetve foglalják el helyüket, hogy átadhassák magukat a gondtalan ábrándnak, amit fáradt, könnyező bohócok elevenítenek meg szemeik előtt, hogy az éjszakában brummogó bőgő hangja, mely valamelyik füstös kiskocsmából hallatszik a Géfin tér felől, ne vonja lelkükre a szomorúság fátylát, hiszen jön az örvendezés és az ujjongás ideje, jön a tavasz. Nevessetek emberek! Nevessetek úrilányok, gavallérok, gardedámok, idős, előkelő hölgyek, dámák, dzsentlmennek, kimért urak, elöljárók, atyafiak, lókupecek, mesteremberek, nevessetek!
De ne vessetek meg bennünket, mert eltemetünk egy darabot!

Egy darabnak is van élete, és ha ember lenne, ránézne szeretett közönségére, és az kérdőn pattanna fel – bérelt, vagy örökös – székéből: „Hogy most miért?” A darab megfogná közönsége kezét pergamenes ujjaival (talán meg is szorítaná, amennyire az erejéből telne), megfáradt pilláit ráemelné, és egy nehézkes nyelés után, lassan szóra nyitná ajkait. Kimerült hangon mondaná: „Most aludni fogok egy ideig. Majd egy másik korban, újra megrendeznek.” és befordulna a fal felé, mint aki már tudja, ha kiürül a színház, és már a munkafények sem világítanak, csak néhány pislákoló fény táncolja körbe a félig lebontott díszletet, (és a félrészeg takarító – aki valamelyik kocsmában, még a darab közben megivott egy stampedli kevertet –, söpri a fekete balettszőnyeget, és azon gondolkozik, hogy felmosni már nem lesz ereje) színészei ráhúzzák a szemfedőt.

A taps utáni homályos fényben nem lehet a szemén keresztül a lelkébe látni sem a színésznek, sem a nézőnek. Az egyik sajátját behunyta, a másikét meg elhomályosította néhány könnycsepp. A darab, a szórakoztató mű, hálát ad rendezőjének, hogy életre keltette, és immáron valahol a róna felett méri öles lépteit. 
Elmegy. 
És ki tudja, talán még a hazafelé tartó cirkusszal is találkozik. Ha így lenne, a kackiás bajszú porondmester udvariasan megemelné kalapját, és köszöntené: „Servus, humillisimus!”, az artisták megtapsolnák, a bűvészek felfednék előtte titkaikat, a tűzzsonglőrök tűzben keresztelnék, az erőemberek a magasba dobnák, onnan pedig a légtornászok tovább, fel az első elérhető felhőig. Egészen odáig, ahol a helye van. (Ha talán nem is shakespeare-i magasságokba, de majdnem molière-ibe.) Onnan már maga is haza talál, és Thália ölébe hajtva fejét azt mondhatja: „Nevettettem.”

Elment a cirkusz és magával vitte az úriembereket, a naivákat, a hősvérű férfiakat, akik pisztolypárbajt vívnak egy hölgy kegyeiért, a szomorú Lavotta-nótákat játszó cigánybandákat és az egész miliőt magával ragadta egy újabb kor, ahol már csak emlék marad az illatos keszkenő, a levélpapír, amelyen két galamb csókolódzik, a lányok lesütött szeme a vasárnap délutáni hosszú sétákon a parkban, meg magával vitte a színházterem feledhetetlen illatát is, amikor az utolsó lámpákat is leoltja a borgőztől megszédült söprögető.
Mi meg itt maradtunk azon töprengve, hogy ki volt a vendég és ki volt a házigazda.


Az előadás színlapja...







Vissza a blog főoldalhoz

Elérhetőségek

Soltis Lajos Színház
Celldömölk, Dr. Géfin tér 1.
Kamaraszínház:
Celldömölk, Koptik Odó u. 2.
Telefon: 06-20-335-17-65
E-mail: soltisszinhaz@cellkabel.hu