Soltis Lajos Színház  Facebook YouTube Blog Instagram English

Ölbei Lívia írása a Szentivánéji álom előadásról




Ölbei Lívia

Álmok álmodói

Fotók: Büki László 'Harlequin'

Nagy Péter István Szentivánéji álom-rendezése forró, túlcsorduló és karcos szerelmi vallomás. A múlhatatlan szerelem alanya és tárgya: a színház. Sőt: a celli Soltis Színház.

Na, ki tud egy darabot, amely pozitív, de jó? Hát például a Szentivánéji álom. Az éjszakai erdőben ugyan minden összegabalyodik egy kicsit (nagyon), viszont mire eljön a kijózanító reggel, ki-ki megtalálja életre szóló párját: kezdődhet az esküvő és a legfelsőbb szinten támogatott családtervezés. Kivonulás, elszigetelődés, transzformáció, visszatérés. Nem muszáj Athénba, lehet Celldömölkre is.

A celli mesteremberek viszont „Piramis és Tüske”, jobban mondva Piramusz és Tiszbe sztoriját választják ki Ovidius Átváltozások-gyűjteményéből, amikor a lánglelkű Tetőfi ellenállhatatlan unszolására úgy döntenek, hogy részt vesznek a pályázaton, amelyet Athén első embere, Theseus írt ki – saját esküvője fényét emelendő: „A kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott nyílt pályázatot hirdet magas művészeti színvonalú pozitív üzenetű új színházi produkciók megvalósítására Théseus urunk és jövendőbelije, Hyppolita királynő közelgő esküvője alkalmából. Érted, Miki? Ez a remény! Az új remény!” Tompor Miki – mint tapasztalt és elhivatott amatőr színész, jelenleg kulturális közfoglalkoztatott – azzal vág vissza, hogy „új formák kellenek”; vagyis ezen a ponton Shakespeare világszínpadára és a Koptik Odó utcai Soltis Színház előterébe titokban berepül a Sirály is (szárnyába Csehov kapaszkodik). Szegény Trepljov. Ha nem otthon, a kerti színpadon – és magasságos, híres színésznő mamája szeme láttára - próbálja ki az új formákat, hanem összefut a soltisos (vagy hozzájuk hasonló) színészekkel, talán egészen máshogyan alakul a sorsa. És persze Nyináé is. (Nem Jelecbe kell szerződni, hanem Celldömölkre.)


Nagy Péter István, a budapesti színművészeti egyetem rendező-hallgatója (fizikai színház!) már bőven megszolgálta a társulat bizalmát, és nem csak azért, mert diákként ő maga is itt köteleződött el a színháznak, rendezőként szintén többször kipróbálta magát. Jó látni, ahogyan az idő múlásával egyre magasabbra kúszik az a bizonyos léc: legutóbb a Vaknyugat-rendezéssel ugrott meg egy szintet Nagy Péter István – de a társulat is. Nyilván nem véletlen, hogy a direkt a Soltis Színházra szabott Szentivánéji-változatban a személyes, önreflexív (önironikus) megjegyzések között különös szeretet övezi a „csiócsipszes” Vaknyugatot, az meg csak a hab a tortán, hogy – ezúttal Theseus szerepében – pont az a Pesti Arnold emlegeti csillogó szemmel a McDonagh-előadást, aki maga is játszik benne. Saját magát definiálja, saját eleven mitológiáját fogalmazza-gombolyítja a társulat, beleértve a közönséget (elvégre közönség nélkül tényleg nincs színház). Ez az előadás – itt és most – azoknak mondja a legtöbbet, akik ismerik és szeretik a különben nehezen definiálható Soltis Színházat. Szerencsére sokan vannak. A föltétlen bizalom ebben a tekintetben is működik.


A mitológia-gombolyítás azt is jelenti, hogy Nagy Péter Istvánt – és a szövegkönyvet jegyző Sándor Júlia dramaturgot - most nem a szerelmesek ámokfutása és ennek minden következménye érdekelte elsősorban (bár az előadás egyik legszebb jelenete a nagy, közös „helyben-rohanás”), hanem a játék. A folytonos átváltozás. A nem szűnő határhelyzetek. Itt minden mozog, minden változik. A közönség vonul: be a színházterembe, vagyis ki az athéni erdőbe; aztán Puck vezényletével a fináléra útra kel megint, nézőpontot vált (például egy pillanatra bezárul a színes mesefüggöny mögé). Ami nézőtér volt, színpaddá válik; és viszont. Vagy, ahogy Balázs Béla kérdezi: Hol a színpad, kinn-e vagy bent, urak, asszonyságok? Itt játszik az épület minden zuga: bármerre nézünk, játék van. Varázslat a telített üres térben. Komplett zenekarral (már megint azok a csodálatos Gregorich testvérek, akik közül Bálint ráadásul főszereplővé lépett elő). Szóval komplett zenekarral. Ide-odasikló függönyállvánnyal. Begördülő-kigördülő színpaddal. Görkorcsolyás, színpompás tündér-drónt eregető, fáradhatatlan manóval: Pukk/Boznánszky Anna előbb mindent összezavar, aztán mindent kiigazít. Őrület, nem? A Soltis Színházban minden megvalósítható. Hát persze: ez a Szentivánéji álom a mesteremberekkel kezdődik – és velük is végződik. („Rosszul” játszani úgy, hogy az jó legyen – hát, nem könnyű feladat.) És a végén még a Holdba is beleteszik az embert, az ezúttal el nem hangzó királyi fölvetés szerint. És még a közönséget is hozzákötözik a színházhoz: tekereg a piros szalag, folyik a vér. Vérszerződés néző és színész között. Oda nekik az oroszlánt is. Elvégre ők az álomevők.
Praktikum és jelentés találkozik, amikor Theseust és Hyppolitát, valamint Oberont és Titániát – a viszálykodó, kibékülő földi és égi királyi párokat, egymás tükörképeit – egyaránt Pesti Arnold és Nagy Zsuzsi játssza. De az ifjú szerelmesek és a mesteremberek között is van átfedés; ennek pedig szintén praktikus (és az előadásban reflektált) következménye, hogy Piramusz és Tiszbe tragikus és halhatatlan (az idők során több átváltozáson áteső) történetét most nem látja más, csak mi: a közönség.


Hogy a Shakespeare-szöveg bátran szét- meg átírható (attól még Shakespeare szelleme nem távozik, sőt: inkább visszatér), legalábbis a Mohácsi testvérek áldásos színházcsináló, színházteremtő tevékenysége óta tudjuk. A jó értelemben vett Mohácsi-hatás érződik a celli előadáson is, ami a bátorságot, a személyességet, a nyelvi leleményességet, a társadalmi és színházi érzékenységet, ön/reflexivitást illeti. (És még a „bipoláris” poén is elhangzik; enélkül, ugye, Mohácsi-előadás nincsen.)

A klasszikusokat időről időre úgyis újra kell fordítani. A Szentivánéji álom népszerűségét jelzi, hogy az elmúlt kb. másfélszáz évben készült belőle néhány magyar változat – ahogy a színről voltaképpen levakarhatatlan Pukk búcsúmonológja utolsó mondatának változataival érzékelteti (kimaxolja ezt is). „…Robin mindent helyretesz” - ez itt Nádasdy Ádám leleménye, az előadás az ő fordításán nyugszik.
Pukk búcsúmonológját érdemes az elejétől szemügyre venni: „Ha mi árnyak nem tetszettünk, / ne lássatok hibát bennünk: gondoljátok: merő álom, / ami zajlott e deszkákon.” Árnyak – hiszen szerepek. Testekbe költöztek – két felvonásban. Nagy Péter István rendezése arra a kérdésre is választ ad, hogy „de mi a csuda lehet az a fizikai színház”. Megmutatja, hogy a színésznek teste is van, amelyet teljes mértékben ural. Amivel bármire képes. A Szentivánéji álom a megtestesült vágyak színháza, ebben az értelemben is.


És még valami. A régi, kipróbált – akár nagyon új helyzetbe hozott - játékosok mellett (Bruckner Rolandtól és Pesti Arnoldtól Marton Mercédeszen és a visszatérő – lám, a színpad nem enged – Hajba Beán át Nagy Zsuzsiig és Piller Ádámig) szerzik a meglepetéseket az újak: a társulatba betagozódó Tóth Ákos, a Gregorich fivérek. „Én még nem láttam embert, aki ilyen tehetséggel állt volna! A színpadi állás művészete kivételes adomány! Egyszerre természetes és mégis jelenléttel bír! Csak a legnagyobbak képesek ilyenre!”, kiabálja nagy átéléssel a kulisszahasogató közhelyeket Tetőfi Lavórfalvyné Irénkének, a takarítónőnek. A név külön telitalálat. Nádasdy Ádám adta a Lavór nevet, ez a Lavór transzformálódott nőivé az előadásban. Hogy hívnatnák másnak, mint Lavórfalvynénak. (Dicséretesen önmérséklet, hogy nem Róza. A jelzés pont elég.) És az a vicc az egészben, hogy a Lavórfalvynét játszó stúdiós Fodor Lili tényleg ilyen: úgy áll – finom kis mosollyal a szája sarkában -, ahogy csak kevesen tudnak állni bármilyen játéktérben. Hát tessék: természetes és jelenléte van.

A Soltis (és még véletlenül se Soltész!) Színház alapítója és első embere, Nagy Gábor Égeust, a makrancos Hermia apját játssza. Még szép, hogy ezúttal Theseus kitünteti az első találkozáskor. Mivel mással, mint a „Celldömölk Városért Érdeméremmel”, amelyet Nagy Gábor a Szentivánéji-premier napján tényleg átvett a város polgármesterétől: az állami ünnep alkalmából, kimagasló szakmai, áldozatos és kiemelkedő közéleti tevékenységének elismeréseként. A kitüntetés igazi – ahogyan igazi a Szentivánéji álom is: mint a színházhoz intézett szerelmi vallomás és mint fényvirágokat bontó, látványos ünnepi tűzijáték. Ahogy valaki a szünetben megjegyzi: olyan, mintha percenként pezsgőt durrogtatnának. A színház megrészegít.

Égeus egyébként – miután elvonult Theseus társaságában megvitatni engedetlen lánya sorsát -, kilép, helyet foglal a nézőtér első sorában, és gyakorlatilag jóízűen végigalussza az előadást. Egyrészt önironikus gesztus, másrészt újabb megfejtési ajánlat: a Soltis Lajos Színház nem más, mint Nagy Gábor álma. A megvalósult álom.




Vissza a Hírekhez

Elérhetőségek

Soltis Lajos Színház
Celldömölk, Dr. Géfin tér 1.
Kamaraszínház:
Celldömölk, Koptik Odó u. 2.
Telefon: 06-20-335-17-65
E-mail: soltisszinhaz@cellkabel.hu